Unabomber - Ted Kaczynski


Dr. Theodore Kaczynski nem volt egy pozőr. Nem tartozott azokhoz az álszentekhez, akik azt állítják, hogy utálják a modern technológiát, de nem tudnak átvészelni három napot TV nélkül. Ted azt itta, amit prédikált, ezt el kell ismerni.
Az Unabomber kiáltványa, amit elküldött a Penthouse magazinnak és néhány újságnak, elárulja néhány kedvenc veszőparipáját: túlnépesedés, a természettől való elidegenedés, társadalmi alkalmazkodás, gyors technikai változás, fogyasztói társadalom, vállalati dominancia, stb.
Ted igazi hívő volt. Montana sűrű erdejében lévő másfél holdas földjén, egy egyszobás 3x4 méteres furnérlemez kunyhóban lakott. A kunyhóban nem volt áram vagy folyóvíz. Egy közönséges írógépet használt.
Az FBI-nak 17 évbe került, hogy a fickó nyomára leljen, és soha nem kapták volna el, ha a testvére nem ismerte volna fel Ted írását és nem jelentette volna fel. És ez nem történhetett volna meg, ha Ted nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy kiadja azt a kiáltványát. Végül is ez Ted hibája volt.
De úgy érezte, meg kell írnia esszéjét, ami elismerést vívott ki attól az intézménytől, amit támadott. A Wisconsini egyetem egy prfesszora dicsérte az Unabomber mesteri nyelvezetét: - Jó írás. A mondatok jól vannal egymásba fűzve, a paragrafusok koherensen követik egymást. Az Unabomber ráadásul tudja hogyan kell érvelni, és ez nagyon ritka adottság.
Amikor kiderült, hogy sem a New York Times, sem a Washington Post nem hajlandó arra, hogy teljességében kiadja a kiáltványt, jelentkezett a Penthouse magazin kiadója, Bob Guccione. Egy egész oldalas hirdetést jelntetett meg a New York Timesban, hogy nyílt levelet küldjön az Unabombernek. Ebben Guccione nem csak azt fogadta meg, hogy teljes terjedelmében közli az esszét, hanem rendszeres rovatot is felajánlott. Annak érdekében, hogy az Unabomber aggodalmait legyőzze, Guccione rámutatott a magazin óriási népszerűségére a hatalom képviselői előtt:
- A Penthouse a modern történelem a legnagyobb és legidézettebb magazinja. Már 25 éve folyamatosan a legolvasottabb magazin a Pentagonban. Nehéz ennél magyobb figyelmet kelteni.

Ted néhány alkalommal postán és telefonon keresztül kapcsolatba lépett Guccione-nal, de eltávolodtak egymástól, miután az újság végül eleget tett az ígéretének, és teljes terjedelemben megjelentette az Ipari társadalom és jövője című cikket.
Ted testvére, David Kaczynski, ezt elolvasta, és rossz érzés vált úrrá rajta. David felesége kapcsolatba lépett egy gyerekkori barátjával, aki detektívként dolgozott Investigative Group Internationalnál. A detektív megkérdezett néhány íráselemző szakértőt, majd az FBI-hoz fordult.
A börtönben, a perre várva, Ted megpróbálta a fehérneműjének segítségével felakasztani magát, hogy elkerülje, hogy pszichiátriai vizsgálatnak vessék alá, de ezt mégsem kerülhette el. A bíróság kinevezte dr. Sally Johnsont, hogy meghatározza, vajon Ted elég épeszű-e ahhoz, hogy elítélhessék. Ez ugyanaz a doktor, aki John Hinckleyt és Jim Bakkert is vizsgálta.
A dilidoki jelentése tartalmazta az alany életrajzi vázlatát. Ted a szokásos 16 éves Harvardi gólya volt. Keresztülment a tipikus traumákon, súlyos depresszión és akut szexuális éhezésen, ami végül az orvos leírása szerint több hét állandó és intenzív szexuális izgalomba tetőzött, ami alatt arról is fantáziált, milyen nőnek lenni. Ez alatt az időszak alatt meggyőződésessé vált, hogy nővé kell operáltatnia magát.
Ami azt illeti, Ted valóban jelentkezett is egy pszichológusnál, hogy elindítsa a folyamatot, de a várószobában meggondolta magát, és hazudott valamit az orvosnak. Távozóban gondolatok kavarogtak az agyában. A naplója szerint:
Ahogy eltávolodtam az épülettől, undorítónak éreztem magamat attól, hogy az ellenőrizhetetlen szexuális sóvárgásom majdnem arra késztetett, hogy ezt megtegyem. Megalázottnak éreztem magamat, és hevesen utáltam a pszichiátert. Épp akkor, ott történt az életemben egy jelentős fordulópont. Mint egy Phoenix a hamvaiból, úgy születtem a kétségbeesésem hamvaiból egy dicsőséges új reménybe. Azt gondoltam, hogy meg akarom ölni azt a pszichiátert, mert a jövő teljesen üresnek tűnt. Úgy éreztem, hogy nem érdekel, hogy meghalok-e. Azt mondtam magamban, miért ne öljem meg a pszichiátert, és bárki mást, akit utálok. Nem az agyamban végigfutő szavak a afontosak, hanem az a mód, ahogyan éreztem. Az a tény volt teljesen új, hogy úgy éreztem, hogy megölhetnék valakit. A végső reménytelenség megszabadított, mert tovább már nem érdelekelt a halál. Tovább már nem érdelekltek a következmények, és azt mondtam magamnak, hogy most kitörhetek a megszokott kerékvágásból, és egy olyan dolgokat tehetek, amik merészek, felelőtlenek vagy bűnösek.

Ted elsősorban azért döntött a naplóírás mellett, mert nem akarta, hogy az emberek azt higgyék, hogy őrült:
El akarok kezdeni embereket ölni. Ha ebben sikeres leszek, lehet, hogy amikor elkapnak - erősen remélem nem élve -, a médiában heves találgatás lesz az indítékaim felől - ahogy Charles Whitman esetében is, aki a 60-as években Texasban megölt mintegy 13 embert. A találgatás során szükségszerűen őrültnek fognak tartani, és piszkos vagy beteg elmét fognak nekem tulajdonítani.

A tárgyaláson Ted azt mondta a bírónak: - Kérem, hogy az emberek ne ítélkezzenek fölöttem - Négyszeres életfogytiglani fegyházat kapott, feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.
Miután a Florence-i (Colorado) szövetségi börtönbe került, barátságot alakított ki Timothy McVeigh elítélt társával. A napi tornaóra alatt Ted és Tim minden fajta szarról csevegett. - Én kedvelem McVeigh-t, és úgy képzelem, a legtöbb ember hasonlóan érezne - mondta.
Ja, azt említettük, hogy az évek során egy csomó embert megölt házi készítésű bombáival? Hát igen.